Az éjszaka csöndes, már alszik a város. Éjfél múlhatott pár percel, és a nehéz, mély éjszakát csak a távoli kutya ugatás töri meg. Lassan kiérek a városból, némán, észrevétlenül haladva, a megbeszélt találkozónk helyszine felé. Miközben lassan magam mögött hagyom az utolsó utcalámpa fakósárga fényét, azon töprengek, vajon igaz volt-e a múlt éjjeli furcsa jelenés, amit a szobám kertre nyíló ajtajában láttam...
|
Elméjedt rajzolás, közepette görnyedtem a rajztáblám fölé, ahogy szinte minden este. Kellően kimerülve az egész napos munka, és az azt követő több hektoliter kávéval felpörgetett rajzolástól, szerintem már félig aludhattam. Csak arra emlékszek, hogy halk matatást hallottam az ajtó felől, mintha valami be akarna jönni. Hát... gondoltam csak ajtót nyitok már a hivatlan látogatónak, és megnézem ki az. De amit a halk nyekergéssel kitáruló ajtó előtt láttam, arra végképp nem számítottam. Az éjszaka sötétjéből egy kedves ravaszdi lépett a szobából kiáradó fénysugárba. Rozsdavörös bundája csillogott, huncut szemei szikráztak a lámpa fényénél. Már önmagában ez is elég meglepő, hogy egy róka bekopogjon valakihez, de ami azután következett... Legnagyobb meglepetésemre az rókakoma megszólalt!
- Üdv néked ember! -mondta meleg, barátságos hangon- Rég találkoztunk, ha találkoztunk már egyáltalán valaha!
Erre a szövegre végkép nem számítottam, és már arra gondoltam hogy csak káprázik a szemem, és elkezdtem becsukni az ajtót, hogy lefeküdjek aludni. De ekkor a róka folytatta a mondókáját!
-Ne hagyj itt! Várj! Csak egy perc! Szóval... khmm... Azért jöttem, mert azt rebesgetik hogy te rókának képzeled magad! Amolyan totemállatnak, vagy minek tekintesz minket!... Igaz ez?
Lányos zavaromban csak méla bólogatásra futotta tőlem... Ami nem is csoda, hisz éppen egy róka dörgölte az orrom alá, hogy minek használom a FoX nevet, mikor nem is vagyok róka...
-Tehát igaz. Tudod te valójában kik is vagyunk mi rókák? Hm?
Erre megintcsak méla fejrázás, jobbanmondva lassú fejlötyögtetés volt a válaszom.
-Ahogy sejtettem! Akkor szeretném ha holnap éjjel találkoznánk, és végre tisztába tennénk pár dolgot! Mit szólsz, van hozzá kedved?
Ismét csak méla bólogatás...
-Remek! Akkor holnap éjjel a városszéli erdőnél! Ha megbocsátol, én most megyek is dolgomra, mert a szomszédotokban nyitva hagyták a tyúkól ajtaját! Jóéjt!- Ezzel amilyen hirtelen is jöt, olyan hirtelen tünt el a néma éjszakában...
|
Ezen események után nem csoda, hogy kicsit kétkedve vágok neki a előttem tátongó sötét éjszakának, és az oda vezető földútnak.
Lassan hozzászokik a szemem a sötéthez, és feltárul előttem az éjjeli rejtett világ. Az égbolton ezüstös fényével szikrázik a telihold, kékes derengésbe borítva a nyüzsgő tájat. A milliónyi csillag vibrál, és táncol az elszórt felhők fölött, és belémhasít a gondolat, mennyire picike is vagyok valójában a hatalmas világban. Ámulva nézem az eget, de ámulásomban elfelejtek az előttem futó útra figyelni, így kishíján orrabotlok egy méretes földkupacban.
Ahogy végre ismét az útra pillantok, meglátok egy árnyat az út szélén. Vajon ő az? A múl éjjeli látogatóm, vagy egy mogorva kutya, amivel most semmi kedvem összefutni. A kérdésemre a választ egy ismerős, halk suttogó hang adja meg:
-Hát eljöttél? Nem csalódtam benned! Gyere közelebb, beszélgessünk!
Megszeppenve ülök le a négylábú mellé a langyos füldre, ami még az elmúlt nap melegét őrzi. Amúgy sem vagyok egy bőbeszédű ember, de ebben a szituációban végképp csődöt mond minden kommunikációs érzékem. Kínos csend cammog végig a helyszinen, majd végül megszólal a róka.
-Szóval? Mit tudsz rólunk, ókákról?
-Hát... -habogtam neki- Vörös a bundátok, nagy lompos farkatok van, és... szeretitek mebenni a tyúkokat...
-Ennyi?
-Körülbelül...
-Hmm... Hát ez nem sok... Akkor most kicsit kibővítem az ismereteidet ha nem bánod. Mi Rókák, nem csak madarakat meg rágcsálókat kergető rövidlábú lomposfarkú kutyák vagyunk... Bár legközelebbi unokatestvéreink ők, mi más utat választottunk. Mi Rókák nem vonyítunk a Holdra, mint a farkasok! Mi csendben fülelünk, és meghaljuk mit mond nekünk ezeken a kristálytiszta éjszakákon! Olyan csodákat súg a fülünkbe lágy hangjával, amit az ordító hangoskodó kutyafélék nem hallanak meg!
-Miket súg a Hold nektek?
-Az élet múlandóságát, és halhatatlanságát! Nézd! Magasan jár már fönt az égen, és figyel mindenre, és mindenkire. Tanít, és megóv minet a veszedelmektől! Időtlen idők óta járja égi útját, és még végtelen időkig így fog tenni! Mi mindannyian megfogunk halni, te is, és én is, de az élet megmarad a fégtelenségig.
-Milyen róka vagy te, hogy ilyen dolgokról tudsz?
-Mi Rókák vagyunk a rejtett tudás őrei! Azt tartják rólunk, képesek vagyunk emberi alakot ölteni, és mi keressük fel az alkimistákat, és varázslókat, hogy titkokat tanítsunk nekik! Kínában halhatatlanná tudunk válni, és az ezredik születésnapunkon, kilenc farkunk nő, és az emberek közé vegyülünk, hogy tanítsuk őket! Északon mi parancsolunk a sarki, jeges szeleknek! Hófehér bundát öltünk magunkra, és azt sem veszed észre ha mellettünk mész el a hóban! Délen a sivatagok perzselő forróságában az éjszaka árnyai vagyunk, és mi hozzuk a néma halált! De sosem a rosszindulat vezérel minet! Mindig csak a tudás szavát követjük! Merkúr ölében pihenünk, a Caduceus pálcát őrízve! Merkúr a csíntevés, és csalás istene, ugyanakkor az utazók, és tudósok istene is! Csak azért tűnik csalásnak a csalás, mert nem vagy elég okos a felismeréséhez! A Caduceus, Merkúr pálcája egyesíti magában a világ erőit, és mindenhol megtalálod, ahol a tudást oktatják! Nemcsak az alkimista könyvek borítóján találod meg! Ott tekeregnek a kígyók körülötte minden gyógyítással foglalkozó hely jelén, és a legtöbb törvényt alkotó hatalom közelében! Ezek vagyunk mi, Rókák! A csendes, rejtett tudás őrzői! Sosem akarunk a figyelem középpontjában állni, de mindenhol megtalálsz ha jobban odafigyelsz! Ha abbahagyod a vonyítást, és fülelsz a Hold halk suttogó szavára...
|
| Hogy ezután miket mondott nekem az a vörös róka ott az út szélén, nem mondhatom el... Nem tudom miért mondta el, és hogy egyáltalán honnan tudott annyi mindent, de a lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el ami ezután következett... És ha nem haragszol meg kedves olvasó, én nem szeretném ha egy éjjel amikor sokadjára is kimegyek hozzá ahhoz a földkupachoz, amiben majdnem felbuktam, egy mérges róka fogadjon, és ne adj isten, még meg is kergessen a borotvaéles fogaival. A lényeg, hogy mindenben ott a róka, mégha ez elsőre nem is látszik. Meg lehet találni, csak egy pillanatra abba kell hagyni a vonyítást... |
|